Repül az idő…

Előre is elnézést kérek mindenkitől, aki követi/követné a blogomat. Annyira sok minden történt, hogy mindig volt fontosabb dolgom mint a blogírás, de a téli szünetben szakítottam rá időt és befejeztem az októberben elkezdett bejegyzést. Még ha bejegyzést nem is írok, a fényképeket mindig feltöltöm a “Képek” címke alá. Elég sokáig halasztgattam, itt-ott részletesebben, máshol csak nagyjából írtam az eseményekről, de végre itt van:

Ezt a bejegyzést egy csodálatos hírrel szeretném kezdeni, mégpedig: az UWC Magyarországi Egyesülete meghirdette a 2016-2018-as évre szóló ösztöndíjpályázatokat! Már lehet pályázni az ösztöndíjakra, és aki komolyan gondolja annak ajánlanám is, hogy tényleg kezdje el időben az esszéírást, mert nem kétperces munka. De igenis megéri! Még most is azt mondom, hogy ha nem nyertem volna ösztöndíjat akkor is megérte volna pályázni, mert legalább adtam lehetőséget magamnak és nem lett volna a fejemben az a gondolat, hogy „mi lett volna ha…”, illetve a válogatási procedúra során rengeteg dolgot tanultam magammal kapcsolatban is, amit előtte nem gondoltam volna. Hogyha csak az első fordulós esszéket megírja valaki és elgondolkozik az adott témákon, már tanult valamit. Szerintem. Tehát aki szeretne egy nyitott, nemzetközi, szociálisan érzékeny közegben tölteni két évet, annak mindenképp ajánlom ezt a remek lehetőséget. Mikor először hallottam erről az ösztöndíj lehetőségről nem tudtam elképzelni, hogy miért adnának valakinek „csak úgy” egy ilyen ösztöndíjat, ami egy egész életet megváltoztat. Aztán adtam lehetőséget magamnak, hogy az én életemet is megváltoztassa és most ennek köszönhetően a világ másik végén, Hongkongban tanulok. Néha a többiekkel közösen elgondolkodunk azon, hogy mi lett volna ha nem jelentkezünk/nem kapunk ösztöndíjat. Egy más élet, más emberekkel, máshol… Néha pedig csak körbenézek és elgondolkodok…

Neki is kezdenék a nagy mesélésnek! „Az utolsó bejegyzésemet pontosan egy hónapja írtam, de azóta rengeteg minden történt.” …írtam ezt a másnap, miután visszaérkeztem a Kína hétről, …és mikor arra került a sor, hogy a Kína hétről írjak, megálltam pihenni és azóta …nem pihenek, hanem kapkodom a fejem. A héten olyan sok mindent kellett csinálni, hogy nem tudtam befejezni. Szóval:
Október elsején, a kínai köztársaság 1949-es kikiáltásának évfordulóját ünnepelvén páran elmentünk a Viktória csúcsra, ahonnan a tűzijátékot gyönyörűen lehetett látni. Tudtuk, hogy nagyon sokan lesznek ott, ezért időben elindultunk, de mikor megláttuk, hogy mennyien állnak sorba a villamoshoz, amivel el lehetett oda jutni elgondolkodtunk rajta, hogy mégis mennyien lehetnek fent a csúcson. De nem baj, kivártuk a sorunkat, felmentünk, nézelődtünk, majd a tűzijáték kezdete előtt fél órával megpróbáltunk keresni egy olyan helyet, ahonnan jól lehet látni. Szerencsére én találtam egy remek helyet két fényképész között és onnan tökéletesen láttam. A 25 perces zenés tűzijátékból kb. 15 percet láttunk, mert akkora füst lett, hogy a végén nemhogy a tűzijátékot, de még a felhőkarcolókat sem lehetett látni. De az a 15 perc is csodálatos volt. A gyönyörű show végeztével persze megint ugyanaz történt, vagy még többen álltak sorba, úgyhogy eldöntöttük, hogy várunk még legalább fél órát az indulással. Addig az épületekben nézelődtünk, ahol szuvenírt árultak, különböző boltok, kajáldák voltak. Fél óra elteltével, mikor kijöttünk az épületből már a csúcsot is teljesen ellepte a füst. Sorba álltunk (ami nem lett rövidebb a félóra után sem) és lementünk a csúcsról. Mire leértünk, már a városközpont is tele volt a füsttel.

Másnap, október 2-án reggel 9 órakor indult egy kis csapat a Ma On Shan hegy megmászására egy másodéves vezetésével. Én eddig hegymászás alatt azt értettem, hogy a széles, kitaposott, avaros úton sétálunk felfelé (ez a magyarországi hegyeken megszokott), viszont itt ténylegesen megmásztuk a hegyet. És ez a fajta hegymászás sokkal jobban tetszik nekem. Ahogy fentebb és fentebb értünk, úgy egyre szebb és szebb látvány tárult elénk. Egyik hegycsúcsról a másikra mentünk és csak gyönyörködtünk. Majd mikor a hegy másik oldalán a lemenetelre került a sor, két lehetőség tárult elénk: a könnyebb és hosszabb, vagy a rövidebb de nehezebb úton megyünk le. Én csak az egyik utat láttam, ami meredek, sziklás volt és veszélyesnek tűnt, aztán megtudtam, hogy mi nem ezen, hanem a nehezebbiken fogunk lemenni, amit amúgy alapvetően sziklamászásra használnak és kötelekkel kibiztosítva szoktak leereszkedni ott. Nahát nekünk semmi ilyesmi felszerelésünk nem volt, úgyhogy úgy mentünk le ahogy tudtunk. De végül szerencsésen leérkezett mindenki. De itt még nem volt vége a napnak és a kirándulásnak. A hegy lábánál van egy vízesés meg egy kis tó, amibe ugrálni lehetett. Az egész napos fárasztó hegymászás után nagyon jól esett a vízbe ugrani. Miután úgy éreztük, hogy már elég időt töltöttünk ott, visszamentünk az iskolába és folytattuk a medencében a fürdést. Egy idő után az eső i elkezdett esni, mi pedig a szakadó esőben fürödtünk, ugráltunk, játszottunk, nevettünk a medencében. Ez a nap nagyon jó csapatépítés is volt egyben. Mindenki bátorított és segített mindenkit. Őszintén szólva az egyik legjobb napom volt mióta itt vagyok.

Október 10-én tartotta az iskolán az első nyíltnapját, amire ugyan nem jelentkeztem önkéntesnek, de úgy voltam vele, hogy eggyel több segítő nem árthat, ezért én is segítettem a potenciális diákok kérdéseinek megválaszolásában, körbevezettük őket a kampuszon, bátorítottuk őket és próbáltuk minél jobb színben feltűntetni az iskolát.
Október 12-én este az igazgató házában volt megtartva a Music Night, amire előzetesen meghallgatás és válogatás volt a túl sok jelentkező miatt. Nekem szerencsére sikerült lehetőséget kapnom, hogy felléphessek. Bár a műsor előtt egy órával megváltoztattam a dalválasztásomat és a fellépés sem a legjobban sikerült, mégis elég sok dicséretet kaptam. Sőt, nem csak engem, hanem a magyar nyelv szépségét és a népdalokat is sokat megdicsérték.

Október 14-én (szerda) nem tanítás volt, hanem az egész iskolának egy ún. szünnap. Minden block-nak az évben az egyetlen egész napos block activity volt megtartva ezen a napon. A célja, hogy jobban megismerjük egymást, azokat az embereket, akikkel egy házban lakunk és nap mint nap összefutunk a folyosón. Reggel én a korábbi csoporttal indultam el, így a mi csoportunknak volt ideje kipróbálni az egyik tanárnak köszönhetően, hogy milyen az a geocaching. Sajnos nem ment olyan egyszerűen mint gondoltuk, így 4 dobozból csak egyet sikerült megtalálnunk, azt is nagy nehezen, és a tervezett időponttól egy órával később értünk vissza a kiindulási helyre, ahonnan a többiekkel együtt folytattuk volna az utunkat. Miután végre sikerült megérkezni a tengerpartra ahol a nap hátralevő részét töltöttük, tutor csoportok szerint különülve nekiláttunk a feladatunknak. Kartonpapírból, ragasztóból és celofánból kellett olyan kishajót építenünk, ami el is bír egy embert és nem süllyed el. Ez idő alatt akik szerették volna kipróbálhatták a sárkányhajó evezést. Mivel én ezt választottam sportfoglalkozásnak és tudtam, hogy hogy s mint működik, így én lehettem az egyik vezető. Ezután közösen grilleztünk és ebédeltünk, majd a mólóról ugráltunk a vízbe. Az ebéd után való ejtőzés és játék után befejeztük az utolsó simításokat a csónakokon és jöhetett a verseny. Minden csoport felsorakoztatta a csónakját és egy-egy embert, akinek hajóstól meg kellett kerülni a mólót. Sajnos nekünk nem sikerült. De nem csak nekünk nem… egy csapat kivételével senkinek nem sikerült. De vicces volt látni a különböző ötleteket amiket bevetettek a többiek nyerés érdekében. A délután hátralevő részében a többiek felfedezték a fényképezőmet és gondoskodtak róla, hogy elégszer meg legyenek örökítve az albumomban. Mielőtt visszaindultunk volna összepakoltunk, eltakarítottuk amit ott hagytunk. Ez a nap nagyon jól jött a hajtás, dolgozatok, vizsgák, beadandók közben. Egy napra mindenki elfelejtette az iskolát és élveztük a gyönyörű időt (az előző napokba esős idő volt, de erre a napra jobb időt kívánni sem lehetett volna), a csodálatos helyet (homokos tengerpart pálmafákkal…) és persze az egymással eltöltött időt.

Október 17-én reggel a korallmentő búvárcsapattal újabb bevetésre indultunk. A szokásos elkészülés, pakolás után a csónakkal megérkezve a búvárkodás helyszínére felvettük a felszereléseinket és már merültünk is. Ezen a napon volt az utolsó gyakorlati képzés, mielőtt megkaptuk volna a búvár engedélyt. A víz alatt a láthatóság nagyon rossz volt, kb. 20 cm-re láttam el, utána semmi. Kétszer el is veszítettük szem elől az egyik lányt. A második merülés alkalmával egyenesen a korallok közé merészkedtünk és csodálhattuk őket. Nagyon érdekes volt a különböző formájú és színű növényeket megfigyelni a víz alatt. Néha halakat, tengerisünt is láttunk a korallok között. Éééés végre elméletileg, gyakorlatilag, véglegesen is búvárrá lettünk képezve. De ezzel még nincs vége. Legközelebb azt fogjuk megtanulni víz alatt, hogy hogyan mentsük a korallokat.

Délután visszaérkezve a kampuszra már mindenki nagy lázban égett, ugyanis ezen a napon volt az ACE=African Cultural Evening=Afrikai Kulturális Est. Ilyenkor nem csak ez az egy este vagy nap szól Afrikáról, hanem az egész hét. A hét minden napján készültek valamivel az afrikai diákok. Egyik nap zenés-táncos produkciót adtak elő szünetben, másik nap a kontinens politikai hátteréről beszélgettünk közösen, vagy pl. block meeting közben meghívtak minket a vacsorára és az azt követő műsorra. Tehát mint már említettem, ezen a napon az afrikai diákok készítették el a vacsorát különböző jellegzetes afrikai ételekből. A zászlókkal, fényekkel kidíszített ebédlőre rá sem lehetett ismerni. Mikor beléptünk, az épület tele volt afrikai ruhába öltözött diákokkal. Mindenki megpróbált keresni vagy kölcsönkérni egy-egy ruhadarabot, ami Afrika népi öltözetéhez hasonlít. Akinek nem sikerült (mint például nekem sem) azok egy kis kreativitással próbálták feldobni az öltözetüket. Gondolok itt az arcfestéstől kezdve a törölközőt/függönyt/rongydarabot magára tekerő, botot kezében tartó személyekre. A finom vacsora után siettünk az előadás helyszínére (ami persze a kampusz másik végén volt), hogy minél jobb helyen ülhessünk, de az ajtó zárva volt. Mire mindenki megérkezett és kinyitották az ajtót úgy rohantunk, mintha az életünk múlt volna rajta. De sikerült is az egyik legjobb helyet elfoglalni. Az előadás hihetetlenül élvezetes volt. Humoros, néha komoly is, remekül bemutatva Afrika értékeit, az embereket. Óriási nagy elismerés és köszönet a diákoknak akik olyan sokat készültek erre az egy estére. Ez volt a legelső kulturális est amióta itt vagyok és nem tudtam, hogy mire számítsak, de annyira jó élmény volt, hogy utána még napokig erről beszéltünk.

Másnap, október 18-án az egyik lánnyal (akinél a Mid-autumn fesztivált töltöttem) és családjával közösen mentünk el egy helyi strandra. Az idő tökéletes volt strandolásra, a hely, ahova mentünk pedig gyönyörű volt. Mint a filmekben. Homokos tengerpart, pálmafák, gyönyörűen hullámzó tenger, körbe mindenfelé csak hegyeket és a természetet lehetett látni. Lenyűgöző hely volt. Nagyon jól éreztem magam a családdal eltöltött napon. Hihetetlenül aranyosak. A strandolás után közösen ebédeltünk egy helyi étteremben, ahol a családnak bemutattam a kínai nyelvtudásomat és továbbfejleszthettem az evőpálcika használati készségeimet. Délután a kampuszra visszaérve nem sok időt töltöttem itt, ugyanis az ECE (European Cultural Evening) csoporttal közösen mentünk el pizzázni. Nem véletlenül szerveztük ezt a „megbeszélést”, ugyanis a következő kulturális est az európai lesz, mégpedig november 21-én, és addigra egy produkcióval kell készülnünk nekünk, európaiaknak. Az idő egyre fogy és még mindig nem tartunk sehol. Ezen a találkozón sem a műsorról beszéltünk, hanem csak beszélgettünk, még jobban megismertük egymást, egy páran ötleteltünk. Nagyon jó volt ez a találkozó, mert így mindig egyre több embert ismerünk meg, vagy akiket már ismerünk azokkal egye közelebb kerülünk egymáshoz.

Október 20-án (kedden) mindenki a délutáni foglalkozásán volt, mikor megtudtam, hogy az egyik teremben páran egy magyar filmet néznek magyarul (angol felirattal), és én nem tudtam ott lenni. Nagyon nagyon jól esett volna, ha én is ott tudok lenni és meg tudom nézni vagy csak hallgatni. De első a kötelesség. Ezen a napon lehetőségünk volt arra, hogy ne a kampuszon aludjunk, hanem barátnál/a helyiek otthon, mert másnap nem volt tanítás. Mivel engem is invitált magához a másodéves szobatársam így a délutáni foglalkozás után elkészültem és már indulhattunk is. Este az anyukájával együtt hárman mentünk el egy közeli japán étterembe vacsorázni. Visszafelé a gyönyörűen kivilágított, éttermekkel körbevett parton sétáltunk vissza és beszélgettünk. Mikor visszaértünk a lakásba, különböző helyi rágcsálnivalókat próbálgattunk, beszélgettünk, szaunáztunk. Másnap délelőtt egy helyi étteremben ettünk tipikus hongkongi ételeket. Minden egyes alkalommal, mikor helyi étteremben eszünk hongkongi ételt, kipróbálok valami újat és mindig meglep, hogy szeretem az itteni ételeket. Csak meg kellett szoknom az ízeket meg magát a gondolatot is, hogy nem ehetem azokat az ételeket amiket otthon ettem és ha itt bemegyek egy akármilyen étterembe nem rendelhetem a rántotthús-sültkrumpli standard menüt. Sőt, mióta itt vagyok szerintem még semmilyen rántott húst vagy ételt nem ettem. Tehát a reggeli és ebéd közötti étkezést befejezve (reggelinek túl késő ebédnek pedig túl korai lett volna) szétnéztünk pár boltban, a szobatársam anyukájától kaptam egy csomag képeslapot, amin Hongkong főbb látnivalói vannak rajta, majd a moziban megnéztünk egy filmet aminek a felét nem is láttuk, csak hallottuk mert olyan ijesztő volt, hogy oda sem mertünk nézni. Délután a kampuszra visszaérve nem tudtam, hogy mit csináljak, de nem akartam elpocsékolni az időmet. Mivel a sportot már nagyon hiányoltam, a Kína hétre amúgy is edzenem kellett volna és az idő gyönyörű volt, eldöntöttem, hogy elmegyek úszni. Senki nem volt a medencében, így senkit nem zavartam és senki nem zavart engem sem. Egy órát úsztam megállás nélkül, közben pedig gondolkodtam az eddig itt eltöltött időről, megismert emberekről, történt eseményekről, illetve a közeljövőben történő dolgokról. Nagyon jól esett, hogy tölthettem egy kis időt magamban, elgondolkodva és persze az, hogy sportolhattam. Este elmentünk egy páran a közeli plázába venni néhány dolgot a következő heti Kína hétre és végre beszereztem az új fülhallgatómat, mivel az előző elromlott. Mikor visszaértem az iskolába kipróbáltam és a telefonomról népzenét hallgattam, de lehet jobban tettem volna, ha ezt hanyagolom. Hirtelen eszembe jutottak a tánccal kapcsolatos emlékek, élmények és rájöttem, hogy mennyire nagyon hiányzik a tánc. Gyorsan írtam is a barátnőimnek, akikkel együtt jártunk próbákra. Szerencsére vagy nem szerencsére pont mennem kellett block meeting-re, úgyhogy nem sokáig szomorkodhattam. Másnap reggel nem egy bátorító, vigasztaló, szeretetteljes üzenet várt mikor felébredtem. Nagyon jól esett, hogy ilyenkor is és ilyen messziről is számíthatok rájuk.

A következő bekezdésben a Kína hétről fogok írni, amikor az elsőévesek különböző csoportokba beosztva elutaznak Kínába, illetve aki nem kapott vízumot az Hongkongot fedezhette fel. A másodéveseknek ez a hét szünet, amikor próbálják befejezni az IA-t és a többi esszét és beadandójukat.

Október 24-én (szombaton) a legtöbb elsőévesnek kezdetét vette a Kína hét, így a két elsőéves szobatársam is elutazott reggel, illetve az egyetlen másodéves szobatársam sem maradt az iskolában, mert ő meg a barátaival utazgatott pár napot. Úgyhogy reggel, mikor felkeltem teljesen egyedül voltam a szobában, ami nagyon szokatlan volt. Furcsa volt, hogy ilyen nagy csend van a szobában. Elmentem ebédelni, de az ebédlőben is alig voltak. Szinte csak másodévesek. A kampusz teljesen ki volt ürülve. Szokatlan volt így látni. Tudtam, hogy nekem egy nappal később kezdődik a Kína hét, de miután alig találtam elsőévest a kampuszon, sőt még meg is állítottak, hogy mit csinálok én még itt?? ezután kicsit elbizonytalanodtam. A napomat készülődéssel, pakolással, takarítással töltöttem. Másnap délben gyülekeztünk a csoportunkkal, és miután kiválasztotta mindenki magának a megfelelő bukósisakot (biciklizéshez) busszal elindultunk a vonatállomáshoz. Ott először is „át kellett mennünk Kínába”, vagyis majdnem ugyanazt a procedúrát kellett végig járnunk mint a reptéren érkezéskor. Egy kis várakozás után beszállhattunk a vonatba, amivel a 13 órás utat tettük meg. Mivel ilyen hosszú volt az út, a kabinokban ágyak voltak elhelyezve ülések helyett. A hosszú út után reggel 6 óra körül érkeztünk meg, megkerestük a szállást, elkészültünk, közösen reggeliztünk, majd indultunk is túrázni. Egész nap a határban sétáltunk, gyönyörű volt a táj, csak gyönyörködtünk. A szántóföldek és a gyönyörű hegyek között nem tudtuk megunni az egész napos sétát. Érdekes volt látni, hogy ott mennyire más az élet, mikor keresztül haladtunk egy-egy kis falun. Valamikor délután 2 körül megálltunk egy kisboltnál azzal a tanári utasítással, hogy ha éhesek vagyunk akkor itt vehetünk egy kis rágcsálnivalót, mert az ebéd majd délután 5-6 óra körül lesz. Öröm volt ezt hallani a hosszú és fárasztó út utáni túra közepén. Miután végre visszaértünk a kis falunkba, Yangshuoba, bementünk egy ottani, igazi, helyi, kínai piacra, de előtte felkészített minket a tanár lelkileg. Hát, mit ne mondjak… nem tudom, hogy a látvány vagy a szag volt-e rosszabb. Maradjunk annyiban, hogy minden volt ott, amit az ember el tud képzelni egy kínai piacon. Este közösen mentünk egy vízi show-ra, ahol az egész műsort a vízen adták elő. Hihetetlenül hangulatos volt a fényekkel, a rengeteg emberrel, a háttérben magasló gyönyörű hegyekkel, tájjal. Egyik legjobb élményem volt az ott eltöltött idő alatt.

Másnap biciklizéssel töltöttük az egész napot. Ebédelni egy kis faluban álltunk meg, ahol feladatot is kaptunk az étel mellé. Mégpedig meg kellett tudakolnunk a falu történetét a helyi lakosoktól, a 3 különböző színű tavat kellett megtalálnunk (amik egyébként teljesen ugyanolyan színűek voltak), és egy találós kérdést kellett megoldanunk, amivel el voltunk foglalva nem csak ebédidő alatt, nem csak aznap, hanem legalább 4 napig, mire sikerült megfejteni. A biciklizést folytatva a következő megállónk egy barlangban volt, ahol talán a legjobb program vette kezdetét, a sárfürdő. Mindenki annyira felszabadultan tudott játszani, hogy mikor „lejárt az időnk” ki sem akartunk szállni. A hideg zuhany után a meleg vízbe folytattuk a fürdőzést, de nem sok időt tölthettünk ott sajnos. Végre mindenki elkészült és folytattuk az utunkat. Következő megállónk egy hegynél volt, amit természetesen meg is másztunk. A csúcson mindenki felmászott (egyesével) a póznára, ami a hegy és a környék legmagasabb pontja volt. A kilátás mesés volt, a szó legszorosabb értelmében.  Miután kigyönyörködtük magunkat elindultunk lefelé. Miközben mentünk lefelé (nem volt annyira hosszú az út) teljesen besötétedett és mivel mi nem terveztük, hogy sötétedés után érkezünk vissza, csak pár embernek volt lámpája. Márpedig az egy elég merész dolog volt, hogy egy 16+2 fős csoport sötétedés után a főúton biciklizzen vissza egy másik faluba. A kínai közlekedési rendszerben (már ha van ilyen) még nappal is elég érdekes nemhogy este. De a lényeg, hogy szerencsésen megérkeztünk, vacsoráztunk, majd a falu főutcáján a vásárban nézelődtünk. A napközben üres kisfalu utcái éjszaka fényekkel, zenével, élettel és legfőképp emberekkel teltek meg. Nagyon hangulatos volt.

Következő nap az eső ellenére is nagyon jól éreztük magunkat. Négy fős bambuszcsónakokkal utaztunk a folyón, ahol a kicsit ködös, párás időben gyönyörű képeket lehetett készíteni a folyó két partján húzódó hegyekről. Mikor megérkeztünk, a tanárunk vezetésével megpróbáltuk megtalálni azt az éttermet, ahol az előző években ebédeltek a csónakázás után. Az első probléma az volt, hogy az eddigi években a csónak pontosan az étterem mellett állt meg, most viszont nem állhattunk meg ott, így megpróbáltunk visszasétálni és megtalálni. Az eső áztatta hegyen öröm volt sétálgatni. Egy idő után a sár rárakódott a cipőnk talpára és kétszer olyan nehéznek éreztük a lábainkat. Mivel a tanár sem nagyon emlékezett, hogy hogy is kéne visszamenni segítséget kértünk, és második vagy harmadik próbálkozásra meg is találtuk a helyes utat, ahol hosszú hosszú séta után megtaláltuk az éttermet… ami be volt zárva. Ez már jóval ebéd idő után volt, de nem baj, mi folytattuk az utunkat, de nem jutottunk messzire, ugyanis 5 percnyi séta után szó szerint eltűnt az út. A semmi közepén vége lett, úgyhogy visszafordultunk és már kínunkban nevetve visszasétáltunk oda, ahonnan indultunk. Eközben előkerültek a táskák mélyén lapuló kekszek, csokik és más életmentő finomságok, amiket szétosztottunk a 18 ember között. Végül nagy nehezen találtunk egy éttermet olyan helyet, ahol ehettünk és elfogyasztottuk a már jól megszokott ebédünket, a rizset. Ezután a folyó mentén sétálva a gyönyörű tájban gyönyörködtünk. Visszaérkezés és vacsora után mindenki souvenir vásárlással töltötte az utolsó ott töltött estét.

Utolsó napi programunk a sziklamászás volt. A közelben lévő sziklákhoz elbicikliztünk, majd magunkra öltöttük a felszerelést és már kezdődhetett is a mászás. Mivel mi 16-an voltunk és csak 3 pályát tudtunk használni egyszerre, így azok, akik éppen nem másztak lentről segítették a magasban lévőket, irányították őket, szurkoltak nekik. Kis idő után vettük észre, hogy a saját csoportunkon kívül is akadt szurkoló táborunk. Mivel a sziklamászás közvetlenül az úttest mellett volt így a mellettünk elhaladó emberek megálltak, néztek minket, fényképet készítettek.

Miután mindenki eléggé kifárasztotta magát a magasban visszaszálltunk a biciklikre és visszatekertünk a szállásra. Ebédeltünk, elkészültünk az utazáshoz és búcsút intettünk Yangshuonak. A buszon, amivel a vonatállomásig mentünk szokatlanul csendes volt a társaság. Mindenkit kifárasztott ez az öt nap. Mikor visszaértünk Hongkongba a becsekkolásnál az útlevelembe tettek egy kis cetlit, pont amellé, amit akkor kaptam mikor elsőnek érkeztem ide. Meglepve konstatáltam, hogy napra pontosan 2 hónapja érkeztem Hongkongba. Végigfutottak az agyamban az eddigi emlékeim, tapasztalataim és nem tudtam elképzelni, hogy már két hónapja volt. Annyira hihetetlenül gyorsan száll itt az idő. Nem is tudtam eldönteni, hogy már vagy még csak két hónap. Mert visszaemlékezve, hogy mennyi mindent kaptam itt, sokkal több időnek tűnt mint két hónap. Otthon kétszer ennyi idő alatt sem kaptam volna ennyi élményt, mint itt kettő hónap alatt. Este éjfélkor érkeztünk meg a kampuszra.

Másnap egyre több csoport érkezett vissza a Kína hétről és nem győztük egymásnak mesélni az élményeinket. Mindenki annyi újjal gazdagodott a pár nap alatt. Szerettük volna megosztani mindenkivel, de igazán csak a saját csoportunkban lévő emberek érthetik, akik ugyanazt élték át. Olyan nagy és erős közösségkovácsoló ereje volt ennek a pár napnak.

Elérkezett október 31-e, halloween, de mivel mi otthon sem ünnepeltük, így nem gondoltam, hogy olyan nagy dolog lenne. Este felé közeledve egyre több jelmezes, ijesztő embert lehetett találni a kampusz területén, illetve egyre több embertől hallottam, hogy készülnek LKF-re. Estére már úgy tűnt, hogy mindenki megy valahova, csak én maradok itt. Na jó, nem, de végül összebeszéltünk pár emberrel és elmentünk LKF-re. LKF (Lan Kwai Fong) egy utca Hongkong központjának a központjában, ami tele van bárokkal, szórakozóhelyekkel. Mire megérkeztünk, a központ telis tele volt érdekesebbnél érdekesebb jelmezes emberekkel. Az utcák le voltak zárva, külön rendőrök irányították a forgalmat. Igen, ennyire sokan voltak. LKF-re érkezve alig tudtunk haladni a nagy tömegtől. Ez volt az első alkalmam, hogy ott jártam. Elképesztő hangulata volt az egész utcának, társaságnak. Nagyon jól éreztem magam.

November elejéhez érkezve lassacskán tudatosult bennünk (főleg az európai diákokban), hogy közeledik az ECE (European Cultural Evening), pontosabban november 21-én lesz a műsor. Idejét éreztük, hogy elkezdjünk készülni rá, vagyis külön csoportokat alakítottunk ki, akik a vacsoráért, a történetírásért, az egész hetes programokért felelnek stb. Én a vacsoráért felelős csoportban voltam benne, többször is összeültünk, ötleteltünk, de végülis egy teljesen más és teljesen új menüsor került asztalra, amit közösen szavaztunk meg.

November első hetében majdnem mindenki „szerelmi lázban” égett. Ezen a héten voltak ugyanis a vak randik, amikre már jó előre, a Kína hét előtt jelentkeztünk. Ez végülis egy játék. Ki kellett töltenünk egy kérdőívet, amiben a legnevetségesebb, de korántsem sértő kérdésekre kellett válaszolnunk, a felsorolt időpontok közül egyet kiválasztanunk és persze a nevünket kellett megadni. Ezek után a játékért felelős diákok összepároztatták azokat az embereket, akik hasonló válaszokat adtak a kérdésekre, illetve az időpont is azonos. Pár nappal a randi előtt a két fél kapott egy emailt, hogy hol és pontosan mikor találkozzunk és innentől kezdődhetett a „randi”. A „vak” szó pedig arra vonatkozik, hogy egyrészt nem ismertük a személyt, akivel randizni készültünk, másrészt pedig az a személy lehetett fiú vagy lány nemű is. A szerelem vak, nem a nemtől függ.

Én is jelentkeztem erre a játékra, természetesen nem hagyhattam ki. A nagy nap délutánján lázasan készülődtem, majd elindultam a mosoda, vagyis a találkozási hely felé. Az én párom egy másodéves indiai fiú volt, aki Hongkongban lakik, tehát jól ismerte az egész várost. Elvitt egy gyönyörű helyre, ami a városban volt, de nem teljesen a központban, viszont ez egy zöld terület volt, ahonnan gyönyörű volt a kilátás a városra. Mivel előtte nem sokat beszéltem vele, így ez egy remek lehetőség volt jobban megismerkedni. Nagyon jól éreztem magam. Öröm volt látni egész héten a randizó párokat, akik a szeretetet árasztották a kampuszon és kívül.

November elején volt megrendezve a Terry Fox Run nevezetű jótékonysági futás, aminek a lényege, hogy a rendezvény végén az összegyűjtött pénzt rákkutatásra ajánlották fel. A világ minden táján, 9000 közösség mozdult meg és támogatta a nemes célt. Az LPC diákjai is rendszeresen részt vesznek ezen az eseményen, és én is elhatároztam, hogy elmegyek a futásra. A mi csapatunk 5 km-t vállalt be és mivel ez nem verseny volt, közösen, a tanárunkkal együtt, egy csapatként futottuk le a távot. Ezután olyan voltam, mintha kicseréltek volna. Annyira jól esett a lelkemnek, hogy valamit én is tehettem és hozzájárulhattam a kutatáshoz, hogy elhatároztam, hogy jövőre jelentkezek a 24 hours race-re is (de erről majd később). Mivel a futás két megállónyira volt az iskolától, így a diákok többsége a metró árát megspórolva levezetésként visszafutott az iskolába. Nekem, mivel őszintén szólva az ittlétem óta egyetlen egyszer sikerült az edzőtermet meglátogatnom, ez is elég volt egyszerre.

November 10-én zártuk le teljesen a Kína hetet, amikorra minden csoportnak készülnie kellett egy pár perces bemutatóval (prezentáció, videó, fényképek, történetek). Minden csoport izgatottan várta, hogy bemutathassa, hogy az övéké volt a legjobb. Nagyon örültem, hogy volt egy szervezett délutánunk ahol a csapatok átadhattak egy kicsit a saját élményeikből a többieknek. Ilyenkor mi is visszaemlékeztünk egy kicsit arra a pár napra és végiggondoltuk, hogy mit kaptunk, mit adott nekünk ez az utazás. Olyan helyekre jutottunk el, ahova másképp talán soha nem is tudtunk volna menni. Az állandó együttlét miatt nagyon jó közösség alakult ki és új barátságok alakultak ki. Nagyon hálás vagyok, hogy egyáltalán lehetőségünk volt részt venni egy ilyen utazáson.

November közepén volt megrendezve az év egyik legnagyobb rendezvénye Hongkongban, a 24 hour race, aminek a célja, hogy megállítsák vagy legalább csökkentsék az éhínséget. Nagyon komoly rendezvény, mely rengeteg felkészüléssel és szervezéssel jár. Mint minden évben, idén is jelentkezett egy fiú és egy lány csapat a mi iskolánkból is. A csapattagok feladata, hogy a kb. 3 km-es köröket felváltva fussák, mindezt 24 órán keresztül.  A heteken át tartó felkészülés után elérkezett a nagy nap. Az egész iskola, a tanároktól kezdve a diákokig mindenki lázban égett és szurkolt a futóknak. Reggel 6 órakor indult a busz a futókkal és a szurkolótáborral. Mivel én nem jelentkeztem futónak de nagyon szerettem volna részt venni a rendezvényen és csinálni valami hasznosat, így én önkéntesként köröket számoltam. Mikor este megérkeztünk a Viktória csúcsra, ahol a futóverseny volt, már az első percbe olyan hangulat fogott el, hogy vissza sem akartam menni az iskolába. Legszívesebben mindannyian ott maradunk volna, támogattuk volna a futóinkat. Az önkénteskedés közben annyira jól éreztem magam, hogy őszintén szólva abba sem akartam hagyni mikor lejárt az idő. Annyira jó érzés volt, hogy én is hozzájárulhattam valamivel és segíthettem. Este, mikor minden szurkoló (a mi iskolánkból) visszament a kampuszra csak a futókra tudtunk gondolni, akiknek ez idő alatt is ugyanúgy oda kellett tenniük magukat. Másnap reggel amilyen hamar csak lehetett, azaz 6 órakor már indult vissza a szurkoló csapat és a célig kísérték futóinkat. Meg is lett ennek a nagy lelkesedésnek és támogatásnak az eredménye, ugyanis a fiú és lány csapat is 3. helyen végzett a kb. 80 csapatból. Nem mellesleg az iskola idén is megkapta a legjobb csapatszellem díját, immár ötödik éve. Hihetetlen élmény volt. Annak ellenére, hogy hallottam/láttam, hogy menyire kemény és nehéz a verseny eldöntöttem, hogy jövőre megpróbálok bekerülni a csapatba (merthogy külön válogatás folyik előtte az iskolán belül).

November 19-én estére voltam beosztva az Igazgatói vacsorára, így pár diákkal együtt, akik ugyanekkorra voltak beosztva nem a menzán, hanem az igazgató házában vacsoráztunk. Nagyon szimpatikus, hogy az igazgató próbál megismerni minden diákot személyesen, és ezt nem csak ez az évente egyszeri meghívás igazolja, hanem az is, hogy minden nap az ebédlőben a diákok körében fogyasztja el az ebédét az igazgató. Nagyon elfoglalt és persze rengeteg dolga van, de tiszteletre méltó, hogy mégis szakít időt a diákokra és próbálja őket megismerni.

Elérkezett november 21-e, az ECE napja! A rövid, de intenzív készülés után izgatottan vártuk ezt napot. Mindenkinek nagyon oda kellett tennie magát, hogy a legjobbat hozzuk ki magunkból. Igazából a műsor előtt két héttel kezdtünk el igazán készülni, viszont onnantól kezdve nagyon intenzíven. Kicsit meglepődtünk és tudatosult bennünk a kulturális est közelsége, mikor már a következő ilyen estről, a CCE-ről (Chinese Cultural Evenin – január 30.) kaptunk emailt az ECE előtt 2 héttel.  Majdnem minden nap megbeszélés vagy próba, vagy mindkettő. Elég fárasztó volt, a végére már inkább kimerítő, és emellett az órákra ugyanúgy kellett tanulni, illetve a délutáni foglalkozásokon is részt kellett venni. De egyszer sem bántam meg, hogy próbára kellett menni. Olyan jó volt látni a külön kis csoportok készülődését.

Tehát a nagy napon délelőtt volt az utolsó főpróbánk. Még mindig nem talált egy-egy zenét a hangosító csapat, még mindig volt egy-két hiányzó ember/eszköz, még mindig nem mindenkinek volt meg a megfelelő ruhája, úgyhogy izgalmasan telt ez a főpróba is, de bíztunk a legjobbakban. Ezután mindenki ment vissza a menzára, ahol folytattuk a reggel óta tartó főzést-sütést. Mire minden elkészült maradt kb. fél óránk saját magunkra, hogy elkészüljünk, utána rohanás vissza a menzára, befejeztük a terítést, elvégeztük az utolsó simításokat, majd beengedtük a már izgatottan váró diákokat. Nagyon jó érzés volt látni, hogy ennyire sokan eljöttek és hogy ízlettek nekik a főztjeink. Ezután siettünk az előadás helyszínére, előkészültünk, megvártuk míg mindenki helyet foglal és kezdődhetett a műsor. Az első perctől az utolsóig nagyon élveztem. Olyan hangulata volt az egész előadásnak, hogy az elképesztő. A közönség nagyon motiváló volt, látszott rajtuk, hogy mennyire élvezik az előadást, a hangosítással és a fényekkel semmi probléma nem volt, minden és mindenki ott volt ahol lennie kellett, egy szóval a műsor tökéletesen sikerült. Nem hiába küldtek utána emailt a tanárok, hogy ez volt eddig az egyik legjobb ECE előadás amire emlékeznek. Nagyon jó volt ezt hallani tőlük.

Másnap délutánra meghívást kaptam egy olyan előadásra, amit nem tudtam visszautasítani. Korábban már volt találkozóm Hongkongban a magyar nagykövettel, így tudomást szereztek róla, hogy otthon sokat foglalkoztam népi hagyományőrzéssel. Beszélgettünk a lehetséges eseményekről, ahol tudnának rám számítani, illetve adtak nekem két jegyet egy közelgő előadásra. Ez egy hongkongi tánccsoport főként magyar és más európai táncokat bemutató előadása volt. Örömmel mentem el az előadásra a barátnőmmel, majd utána a tánccsoport vezetőjének bemutatkozva megkértek, hogy csatlakozzak a csoporthoz. Sajnos az iskolai elfoglaltságok miatt nem fog menni, de örültem a szándékuknak. Nagyon nagyon hiányzott/hiányzik a néptánc és olyan jól esett végre néptáncot látni (még ha nem is volt teljesen autentikus). Kicsit megmelengette a szívemet.

November 26. – névnapoooom! A legtöbb embernek ez a nap ugyanolyan volt mint a többi, viszont nekem ez majdnem olyan fontos volt mint a születésnapom. Nem számítottam semmilyen fajta ünneplésre, sem köszöntésre, mert tudtam, hogy ezt más kultúrákban nem annyira ünneplik vagy egyáltalán nem is ismerik. Csak néhány, nagyon közeli barátom tudta, hogy mi ünnepelünk ilyet és hogy mikor van az én névnapom, de úgy voltam vele, hogy már biztosan elfelejtették. Előző este az egyik barátnőm átjött és átadott egy papírt azzal az utasítással, hogy majd éjfélkor nyissam ki. Nagyon örültem, mikor megláttam a névnapi köszöntést és hogy nem felejtkezett el róla. Éjfél után egy kicsivel feküdtem le aludni, majd fél egy körül beront az egyik szobatársam a szobába és felköszöntött. Hirtelen megszólalni sem tudtam, mert egyáltalán nem számítottam rá, főleg nem tőle. Nem tudom, hogy honnan tudott róla, mert neki nem mondtam előtte, hogy mikor van a névnapom. De természetesen nagyon örültem és jól esett. Másnap délelőtt nagyon sokan felköszöntöttek, ki névnapot, ki születésnapot kívánt. Nagyon furcsálltam, hogy honnan tudnak ennyien róla, de teljesen bearanyozták a napomat. Ebédnél az egyik srác aki az asztalunknál ült megkérdezte tőlem, hogy ki van mellettem az email-ben szereplő képen. Csak néztem, de nem teljesen értettem, de szerencsére a szobatársam mellettem ült és kisegített. Majd elmagyarázta, hogy még reggel küldött egy emailt az összes diáknak a névnapomról. Innen teljesen tisztává vált, hogy honnan tudtak ennyien a névnapomról. Délután az emailjeimet olvasva megtaláltam a névnapomról szólót, meg még egy másik nagyon fontos emailt. Mégpedig arról, hogy megérkezett a szüleim által küldött csomag az iskolába. Mindent eldobtam és szó szerint szaladtam az irodába átvenni a csomagot. A szobába visszaérve kibontottam és sok-sok csokit, megelőlegezett mikulás csomagot, ajándékokat, a testvéreimtől leveleket, és ajándékokat találtam benne. Miután eléggé kiörültem magam, végre szakítottam időt megnézni a videót, amit már kora reggel elküldött a családom. Először azt hittem, hogy csak valami vicces videó, de miután meghallottam a nevemet benne érthetővé vált, hogy ezt nekem készítették. A tánctársaimtól kezdve, a tánctanárom, barátaim, családom névnapot kívántak a videóban. Annyira meglepődtem rajta, hogy első nézésre csak bámultam, viszont mikor másodjára megnéztem természetesen nem bírtam ki sírás nélkül. Jobban nem is sikerülhetett volna ez a nap, és nagyon nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki kicsit is hozzájárul ahhoz, hogy ilyen boldoggá tegyék a napomat.

A december folyamatos tanulással, dolgozatokkal telt, ami nagyon stresszes volt. Mindenki érezte, hogy közeledik a téli szünet, ami egyrészt nagy örömet váltott ki belőlünk, másrészt pedig szomorúságot. Szeptember óta éjjel-nappal, folyamatosan együtt voltunk ezekkel az emberekkel és a leghosszabb időtartam max. 1 hét volt (Kína hét) amíg nem láttuk egymást. Tartottunk a szünettől, hogy nem fogjuk látni egymást 3 hétig. A szünet előtti utolsó napokban mindenki egymást ölelgette és ki sírva, ki mosolyogva hagyta el a kampuszt.

Én a téli szünetre nem utaztam haza, hanem Hongkongban, az egyik barátnőmnél maradtam, aki már jóval a szünet előtt meghívott magához a téli szünetre és együtt tervezgettünk. Addig addig tervezgettük, hogy az anyukájával, az anyukája barátnőjével és az én barátnőmmel utazhattam közösen Bangkokba, ahol 4 napot töltöttünk el a téli szünetből. Nagyon jót tett ez a kis kikapcsolódás, ahol kicsit úgy éreztük, mintha nyárba mentünk volna vissza. Ezután a szünetet kirándulgatással, tanulással és pihenéssel töltöttük. December 24-én Disney land-be mentünk a barátnőmmel, ahol az óriási embertömeg ellenére is nagyon jól éreztem magam a szinte nyári időben (26 °C). Este a 7 órás időeltolódás ellenére vagy ennek köszönhetően a legjobbkor sikerült skype-on csatlakoznom az otthoni ünnepléshez. Sokat gondolkodtam rajta, hogy hogy fogok erre reagálni karácsonykor, hogy a családomtól távol töltöm az év egyik legszebb ünnepét, de szomorúságra semmi okom, hiszen itt is nagyon jól éreztem magam és a lényeg, hogy tudtam velük beszélni. Teljesen feltöltődtem a skypolás után és egyáltalán nem éreztem, hogy engem kihagytak volna, mert legalább annyi figyelmet szenteltek rám mint máskor. Nem csak én hiányolom őket, de én is nagyon hiányzok nekik és minden egyes percet kihasználunk, amikor beszélni tudunk.

Az ösztöndíjra való jelentkezési határidő nemsoká lejár, úgyhogy akik még az esszéken dolgoznak, azoknak erősen ajánlanám, hogy még a szünetben fejezzék be, vagy legalábbis ne a határidő előtti utolsó nap. Sok sikert mindenkinek!

Reklámok

Holidays és más egyebek

Egy hónap. Nem sok idő, de annyi minden történt velem ez idő alatt, mint otthon egy fél év alatt… sem. Hihetetlen volt olvasni az emailt az „egy hónapos itt tartózkodásunk örömére szervezett buli”-ról. Bár igaz, hogy ezen nem tudtam részt venni. De helyette más, jobb, érdekesebb programon voltam. Mivel sikerült bekerülnöm a korallmentő búvárcsapatba, el is kezdtük a felkészülést. Egy egész hétvégét töltöttünk a padban az elmélet tanulásával, levizsgázással, majd megint egy hétvégét a medencében a gyakorlati foglalkozással. Sokan szívattak minket azzal, hogy meg sem éri, meg mennyi időt elvesz ez a foglalkozás, de én tudom, hogy csak irigyek. 😛 Tehát, a búvárkodással végre eljutottunk addig, hogy a legutóbbi hétvégén nyílt vízre mentünk és ott búvárkodtunk. Először busszal a kikötőig, majd onnan búvárhajóval a tengerre. Gyönyörű idő volt, sütött a nap, a táj pedig lenyűgöző volt. Szebbet elképzelni sem lehetett volna. Mikor megérkeztünk a búvárkodás helyszínéhez, az elsőévesek nagy izgalommal készültek első nyílt vízi búvárkodásukra. Őszintén szólva, kicsit féltem, hogy valami nem úgy fog működni mint a medencében. Mert ez azért mégis csak más. Ott meg tudtam kapaszkodni a medence szélében ha valami nem úgy sikerült, vagy le tudtam tenni a lábam ha a medence sekélyebb részén voltunk, de itt most ezek nélkül is meg kellett állnunk a helyünket. Szerencsére minden simán ment. Viszont a víz borzasztóan sós volt. Erre nem számítottam. Mi még nem sok mindent láttunk a víz alatt. Egyrészt mert direkt nem a korallok közé mentünk elsőnek gyakorolni, másrészt pedig a víz nem olyan kék mint a filmekben. De azért persze láttunk érdekességeket. Miután visszaértünk az iskolába megtakarítottuk a felszereléseinket és elpakoltuk őket. Este fáradtan estem be az ágyba és fel sem keltem másnap délelőtt 10:30-ig. Ez volt az első olyan alkalom mióta itt vagyok, hogy addig aludhattam, ameddig akartam. Azóta vagy jobban osztom be az időmet, vagy csak több időt hagyok alvásra, de egy kicsit korábban megyek lefeküdni mint ezelőtt (még ez is elég késő van) és nem érzem magam olyan fáradtnak és nem is nézek ki olyan fáradtnak mint előtte. Mindig volt valami hétvégén is ami miatt korán kellett kelni. De most kiélveztem a szünet szabadságát. Ugyanis péntek délutántól kezdve hétfőig szünetünk volt. Vasárnap volt a „Mid-autumn festival”, amikor a Holdat ünnepelik az emberek Kínában. Ilyenkor a helyi diákok hazamennek és általában meg szokták hívni magukhoz a szobatársukat/barátjukat, hogy velük ünnepeljen, még jobban megismerje a kultúrát. Szerencsére nekem is volt részem ebben az ünneplésben. Vasárnap koradélután az egyik hongkongi barátnőmmel (aki meghívott), a szobatársával és a szüleivel együtt indultunk el ebédelni, ahol véletlenül sikerült kipróbálnom a tintahalat. Nem is volt olyan rossz. Ezután bevásárló körútra mentünk a közeli plázába. A vásárlás végeztével közösen mentünk a nagyszülők lakásába, ahol nagy szeretettel vártak minket. A vacsora tálalása közben csak kapkodtam a fejemet, mikor az újabbnál újabb ételeket tették az asztalra. Mindeközben az járt az eszemben, hogy „…és nekem ezt mind meg kéne kóstolnom”. Igen, kicsit tartottam tőle, hogy hogy fog ízleni a sok új étel, de végül annyit ettem, hogy alig bírtam megmozdulni. Szerintem még életemben nem próbáltam ki annyi új ételt egyszerre mint ezalatt a két nap alatt. De itt még közel sem volt vége sem az estének, sem a vacsorának. A desszert előtt kókusztejjel traktáltak minket, majd jöhettek a Mooncake-ek. A hagyományos Mooncake (holdsütemény) kerek, barna színű édes sütemény, ami lótuszmagból és tojássárgájából készül. De persze nem csak ez az egyféle van. A csokistól kezdve a zöldteás ízesítésű mooncake-ig mindenfélét ettünk. Miután már tényleg nem bírtunk többet enni visszaindultunk a család házába. Elkészítettük a világító karkötőket, kiegészítőket, majd fogtuk a lampionokat és lementünk az emberekkel teli utcára. Most különösen sokan voltak az ünnep miatt. Ilyenkor ugyanis az a szokás, hogy vacsora után az emberek lemennek az utcára és lampionokkal sétálgatnak. A gyerekek gyertyával, világító pálcikákkal játszanak. Nagyon hangulatos. Másnap délelőtt közösen elmentünk egy tengerparti étterembe, ahol tipikus hongkongi ételeket ebédeltünk. És végre elmondhatom magamról, hogy tudok pálcikával enni! Ráadásul elvileg helyesen is tartom. Az ebédnél is nagyon sok féle étel volt felszolgálva, és meglepetésemre sok mindent ki is próbáltam. Az ebéd befejeztével a sétányon néztünk szét, ahol tengeri ételeket és más egyebet árultak. Nagyon-nagyon örülök, hogy meghívást kaptam erre az eseményre és velük ünnepelhettem. A család nagyon befogadó volt, olyannyira, hogy a következő hétvégi szünetre is invitáltak minket. Most nem aludnánk ott, hanem a saját országunkban jellegzetes ételeket főznénk, majd közösen elbicikliznénk a strandra és fürdenénk. Sőt, már a téli szünetre is meghívtak, mivel tudják, hogy nem fogok haza utazni.

Az kampuszra visszaérkezve alig győztük megosztani az élményeinket, és már a hétvégi szünetre tervezgettük a programokat. Most ugyanis két napot megyünk iskolába, majd csütörtöktől vasárnapig megint szünet lesz.

A mindennapokról egy kicsit:

  • Megvannak az október végi Kína hétre a helyek. Valamilyen csoda folytán szerencsére bekerültem abba a kb. 20 fős csoportba, amire a diákok 70-90%-a jelentkezett. Így 5 napot tölthetek el Yangshuo-ban (itt játszódik a Mulán című film… hátha így többet mond), ahol az idő nagy részét hegymászással, biciklizéssel, túrázással, sporttal fogjuk tölteni. Na meg persze rengeteg nevetéssel.
  • Rá kellett jönnöm, hogy a nagy többséghez képest milyen „idős” vagyok én. Főleg, mikor a másodévesek az elsősök személyijét kérik el, mert néhány elsőéves hamarabb betöltötte a 18-at mint ők. Megörültem, mikor hallottam, hogy van egy elsőéves, aki 20 éves. Majd később nagyot koppantam, mikor megtudtam, hogy amúgy még csak 16 (de simán kinézett 20-nak).
  • Szeptember 21-én volt a hivatalos UWC Peace Day, így természetesen az iskola gondoskodott róla, hogy kellő képpen megemlékezzünk az UWC mozgalom értékeiről és elgondolkozzunk róla, hogy miért is vagyunk itt. Ebéd után mindenki a sportcsarnokban gyülekezett (az esős idő miatt) a saját tutor group-jával és a rövid köszöntő után hozzá is kezdtünk a „munkának”. Különböző mintájú anyagokból kellett szőnünk egy CD lemezre. Mindeközben az UWC mozgalom értékeiről gondolkodtunk, beszélgettünk. Mikor végeztünk, összekötöttük a színes és különleges CD-ket. Minden tutor group-ból egy-egy ember elmondta, hogy mit jelentenek ezek az értékek neki, illetve hogy a CD-k hogyan szimbolizálják az értékeket. Nagyon érdekes és élvezetes volt. Végül készítettünk egy nagy csoportképet, amin rajta volt az összes diák, tanár és persze a CD-k.
  • A nyelvvel lassan, de biztosan haladok. Sokkal könnyebb megérteni mint beszélni, de persze szoktam beszélni attól függetlenül, hogy nem megy tökéletesen. Már csak azért is, mert ezzel lehet fejlődni a legtöbbet (saját tapasztalataim szerint). A tanárok ilyen téren is nagyon megértőek és ott próbálnak segíteni ahol csak tudnak.
  • Tanulás terén az otthoni iskolám elég jó alapokat adott, úgyhogy itt most eleinte több tantárgyból is csak a nyelv miatt kell újratanulnom az anyagot, hogy angolul is tudjam az adott szavakat. (Vannak emelt bioszon csoporttársaim, akik soha nem tanultak biológiát előtte. Hozzájuk képest elég nagy előnyben vagyok.) De majd fog még ez változni. Most az egyhetes lazítás közepette a tanulás is hanyatlott. Nem voltak dolgozatok, több tanár is hiányzott (továbbképzés, vagy valami ilyesmi miatt). De a következő héten persze minden be lesz pótolva, jönnek a dolgozatok sorban.
  • Szerencsére a tanárok, másodévesek, helyi diákok stb. mindig gondoskodnak róla, hogy ne unatkozzunk és mindig szerveznek nekünk valami programot. Ma pl. a tutor group-al megyünk sushi-t enni (nagyon kíváncsi vagyok, még sosem kóstoltam), holnap a Victoria parkba megyünk el egy páran tűzijátékot nézni, a hétvégén pedig egy másodévesünknek köszönhetően mehetünk megmászni a Ma On Shan hegyet, ami a kampusz közelében van. Kár, hogy ugyanazon a napon lesz egy túra a Buddha szoborhoz. De nem baj, biztos vagyok benne, hogy oda is el fogok jutni.

A fényképekről a linket a „Képek” címke alá tettem, ott lehet őket megtalálni.

Első benyomások

Több mint egy hét elteltével írom az első bejegyzést innen, Hongkongból. Már terveztem egy jó pár napja, hogy írok, de mindig volt fontosabb. Kezdem is az elején.
Egyik félelmem a repülőtéren való tájékozódás volt, ugyanis ez volt életem első repülőútja, ráadásul egyedül is voltam és nem is olyan közelre kellett utaznom. A repülőtéren búcsúzkodás után belevetettem magam a kalandba. Szerencsére minden jól ment a reptéren és fáradtan, de sikeresen megérkeztem Hongkongba, ahol a reptéren egy lány várt az iskolából. Még megvártunk a norvég lányt is, akivel (mint utóbb kiderült) egy gépen utaztunk. Ezután busszal utaztunk az iskoláig, de a másfélórás út alatt csak tátottam a számat és azt sem tudtam, hogy hova nézzek. Az iskolába megérkezve megmutatták a szobámat, ahol ajándékok (a szobatársamtól) és egy levél (a buddym-tól) várt. Kipakoltam a bőröndömből, majd sorra megismertem a szobatársaimat (ketten Hongkongból, egyikőjük Indiából). Körbejártuk a kampuszt és rájöttem, hogy egy darabig még a kampuszon sem kéne egyedül járkálnom, mert képes lennék ott is eltévedni. Aznap fáradtan, kimerülten, de boldogan feküdtem le aludni.  Másnap, mivel vasárnap volt és aznapra még nem szerveztek nekünk programot, a szobatársakkal elmentünk egy plázába, ahol kínai kaját ettünk és szétnéztünk. Este egy köszöntő műsort adtak nekünk a másodévesek, ahol fergeteges volt a hangulat. Az igazgató is szólt hozzánk pár szót, de kb. minden mondata után sikítozva tapsoltunk. Másnap reggel kezdődött az Orientációs Hét, ami arra van, hogy ezalatt az egy hét alatt megszokjuk ezt a környezetet, megismerjük a többieket és többet megtudjunk az iskoláról, tantárgyakról, projektekről. Délelőtt prezentációt tartottak különböző témákban, délután pedig megismertük a tutor-unkat és a tutor csoportunkat (tizenpár főből álló osztály féleség). Másnap reggel ugyanúgy előadás, délután pedig az udvaron tartottak bemutatót a Quan Cai-ról (CAS=creativity, activity, campus service, community service). Nagyon hangulatos volt és szinte mindegyikhez kedvem lett volna csatlakozni a rövid bemutatók után. Ezt követően egy bolhapiac volt az elsőévesek számára, ahol nagyon olcsón tudtunk vásárolni dekorációs dolgokat vagy könyveket magunknak. Másnap külön csoportokra lettünk osztva és minden csoportnak más volt a feladata, mást mutattak be, pl.: hongkongi személyigazolványt készíttettünk, a könyvtárat bemutatták, az iskolanővérrel kellett beszélnünk. Következő napon, csütörtökön nem voltak szervezett programok, mivel public holiday volt, viszont mi egy páran elmentünk újra a bevásárlóközpontba szétnézni, megtanulni mit hol érdemes venni. Eddig sajnos az idő nem volt túl kedvező, mert állandóan esett, viszont tényleg nagyon meleg, fülledt és párás volt. Következő nap viszont gyönyörűen sütött a nap és ettől szebb időt el sem tudtunk volna képzelni a medencés játékokhoz. Délelőtt az iskola udvarán lévő medencében voltak csapatjátékok, majd ebéd után következett a „Boat & BBQ”. Elvittek minket busszal a kikötőig, ahonnan egy kishajóval indultunk nagy útra. Elvileg 2 óra lett volna az út, de mivel útközben megállított minket a vízirendőrség mert túl sokan vagyunk a hajón és ezért hatszor átszámoltak minket, ezután kicsit csúszott a menetrend. A szigetre megérkezve jobbnál jobb játékokat játszottunk, illetve láthattunk. A vacsora után busszal kb. 15 perc alatt visszaértünk az iskolához ugyanarról a helyről, ahova több mint 3 óra volt eljutni hajóval. De a hajóról a látvány kárpótolt minket. Másnap, az Orientációs Hét utolsó napján 7 fős csapatokra osztottak minket, ahol voltak hongkongi diákok és másodévesek is, majd a térképet és a feladatot megkapva útnak indultunk. Nagyon sokáig csak utaztunk, hol metróval, hol vonattal, de csak a „föld alatt” voltunk. Ezért mikor 40 perc után véglegesen megérkeztünk és kiléptünk az „igazi” Hongkongba, szó szerint tátva maradt a szám. Eddig én nem voltam a belvárosban, max. egy megállónyira utaztam az iskolától és ott is csak a bevásárlóközpontban voltam. De mikor itt kiléptem és megláttam az óriási épületeket, rengeteg embert, nyüzsgő életet, hirtelen meg sem tudtam szólalni. Nem sok idő volt ám bámészkodni, mert kaptuk is a feladatunkat, amiben persze minél viccesebb dolgokra kértek minket. Mihelyst megcsináltuk, már kaptuk is a következő térképet, ami mindig a város túlsó végére irányított minket, de egyáltalán nem bántam, mert annál többet tudtam bámészkodni, kipróbáltam az emeletes villamost, buszt. Teljesen le voltam nyűgözve és mindent fényképeztem. Egész nap irtózatosan, izzasztóan meleg volt, ráadásul sokat kellett sétálni is, úgyhogy eléggé kimerített minket. Délután, a kampuszra visszaérkezve már mindenki lázban égett az esti program miatt. Az aznap esti vacsora különleges volt, különlegesebb mint máskor. Mivel ez egy kulturális este volt, így mindenki a népi viseletét vette fel és a vacsorában is különböző népi ételek közül válogathattunk kedvünkre. A vacsora alatt mindenki telefonnal és fényképezővel járkált körbe, hogy minél több emberrel készítsen közös fényképet. A fényképezkedés vacsora befejeztével következtek a fellépők, ahol a diákok megmutathatták magukat és tehetségüket. Óriási hangulat volt! Miután ennek is vége lett, kaptunk egy kis időt átöltözni és magunkhoz térni, majd kezdődött a „Canteen-party”. Ezzel az Orientációs Hét véget is ért. Másnap, vasárnap délelőtt fáradtan, kialvatlanul kipihenten és felfrissülten mentem az úszómedencéhez úszástesztre. Én ugyanis, az egyik Quan Cai-nak (community service) a korallmentő búvárkodást szerettem volna választani, de mivel persze ez az egyik legnépszerűbb, így külön válogatáson mentünk keresztül. 10 percig lebegtünk a vízben, 10 percig úsztunk (min. 200 m), majd délután egy interjún kellett részt vennünk. Ezek alapján döntötték el, hogy ki lesz az a szerencsés pár ember, aki csatlakozhat a csapathoz. Mivel az úszásteszt délelőtt volt, az interjúm pedig csak délután 4-kor kezdődött, összebeszéltem pár emberrel és kimentünk a városba, ahol egy csodálatos parkba látogattunk el (a nevét sajnos nem tudom). De nekem már az is egy kirándulásnak számított, ha csak az utcákon sétálgattunk, mert annyira más és annyira új, hogy csak bámészkodok. Délután az interjún a tanárok és a diákok nagyon megértőek és segítőkészek voltak, az előre leadott jelentkezésemről kérdezgettek. Este pedig kaptam az emailt, hogy gratulálnak a sikeres „felvételihez”, benne vagyok a korallmentő búvárcsapatban! Elterveztem, hogy ezen az estén időben lefekszek, hogy másnap, az első tanítási napon kipihent legyek, de miután ezt elolvastam este 9 óra körül, muszáj volt elújságolnom mindenkinek és olyan izgatott lettem, hogy alig tudtam elaludni. Hétfőn persze én ittam meg a levét ennek, ugyanis az utolsó óra végére teljesen kimerültem (pedig még nem is tanultunk).  Este véglegesítettük a Quan Cai választásainkat (amiről még nem kaptunk visszajelzést). Kedden tanítás után (még két napot mentünk iskolába, de már mind a 6 tantárgyamból van házim!) az október utolsó hetében megrendezendő Kína hét-ről tartottak tájékoztatót és bemutatót nekünk, majd ezt követően a tutor csoportunkkal kimentünk a városba egy Holocaust kiállításra. Nem mentünk vissza a kampuszra vacsorára, hanem közösen egy szendvicsbárban ettünk. Az óráim nagyon tetszenek eddig, bár még nem sok mindent csináltunk. Felvettem a self-taught magyart és már az első órán megtaláltam a 6!!! doboznyi magyar könyvet a teremben. Örömmel olvastam az ismerős neveket a könyvborítókon, illetve azt is örömmel hallottam, hogy a tanár egy régi volt magyar diák nevét még mindig tudja (és nem csak a keresztnevét). Kémián pedig már a második órán gyakorlati feladatot is csináltunk.

Nagyjából ezek történtek az elmúlt másfél hét alatt. Nagyon sűrű program van, állandóan be vagyunk táblázva, de legalább nem unatkozunk. A nyelvvel kapcsolatban: Mikor megérkeztem, az első pár napban alig értettem valamit, nem is sokat beszéltem, viszont mindig társaságban voltam, hogy legalább halljam az angolt és szokja a fülem, így észrevettem, hogy egyre több mindent értek meg, én is egyre többet beszéltem, a hét végére pedig már sokkal jobban éreztem magam a nyelvtudás terén is, mint mikor megérkeztem. Az ételt pedig meg kell szoknom. Kezdem felfedezni az ebédlőt, hogy mit honnan mikor lehet venni, de még egyelőre szoknom kell. Az időjárással nincsen bajom, igaz, hogy nagyon párás és meleg, de én akkor is szeretem. 🙂 Viszont a légkondival elég lesz megbarátkoznom.

Száz szónak is egy a vége! Nagyon jól érzem magam, egyelőre még honvágyam sincs, tanulnivaló már most is van, megpróbálok minél többet írni és minél több fényképet készíteni, feltölteni. 🙂

A fényképeket nem a blogomba töltöm fel, viszont itt van a link, ahol meg lehet őket tekinteni:

Boat&BBQ | Pool game | Hongkong park

Magical Mystery Tour

Kampuszról

Utazás

Mi az az UWC?

A UWC mozgalom 1962-ben vette kezdetét, amikor egy német származású tudós, Kurt Hahn kezdeményezésére Walesben megnyílt az UWC mozgalom első intézménye, mely a United World College of the Atlantic nevet viseli. Az iskola nem csak szakmai és nyelvi ismereteket akart adni, hanem a társadalomba való beilleszkedést is elő kívánta segíteni, nem csak az érettségi diploma megszerzése volt fontos, hanem lehetőséget adni más kultúrák, eszme- és értékrendszerek megismerésére, elfogadására, megértésére, s mindezek segítségével saját világkép kialakítása. A mozgalom és az iskolák célja a nemzetek közötti megbékélés, teljes egyetértés megteremtése.

Magyarországon az UWC Magyarország Egyesülete intézi a válogatás folyamatát, az ösztöndíjasok felkészítését, segítését, a fogadóiskolákkal való kapcsolattartást. Az Egyesületnek már eddig, a kiutazásig is rengeteg mindent köszönhetünk, de még csak most jön a java. Az én ösztöndíjamat a dán Velux alapítvány támogatja, melyért nagyon hálás vagyok és ezúton is köszönöm nekik!

Az alábbi videó elég jól összefoglalja az UWC mozgalom lényegét:

https://www.youtube.com/watch?v=2bUjrJNalLw

Hogyan jutottam el idáig?

Az UWC ösztöndíjakra általában 10.-es és 11.-es diákok jelentkezhetnek, így történt, hogy kb. másfél évvel ezelőtt, amikor anyukám az interneten keresgélt és rábukkant erre a remek lehetőségre, megpályáztam én is. Nem volt túl sok időm utánanézni ennek az egésznek, hiszen a pályázat leadási határideje előtt másfél héttel akadtunk rá, de a lényeget megértettem és tudtam, hogy kihagyhatatlan ajánlat. A pályázat első fordulójára buzgón írtam az esszéket a téli szünet utolsó pár napjaiban, sőt, még a határidő előtti este is, majd végül az utolsó nap, a posta zárása előtt fél órával sikerült is feladni a csomagot. Innentől kezdve már „csak” várnom kellett, nem tudtam mást tenni, majd egyszer csak megérkezett a várva várt e-mail, hogy tovább jutottam a második fordulóba. Ez egy interjú volt, ahol már végzett UWC-s diákok kérdezgettek, hogy még jobban megismerjenek engem, a gondolkodásomat. Mikor kijöttem a teremből tudtam, hogy ez most borzasztóan sikerült és innentől nekem semmi keresnivalóm nincs itt. És tényleg. Nem jutottam tovább az utolsó fordulóba. Rosszul esett, de nem törtem le teljesen, talán mert tudtam, hogy van még egy próbálkozási lehetőségem. A majd’ egy év alatt jobban utánanéztem az iskoláknak, az egyesületnek, az egész mozgalomnak, és a kint tanuló magyar diákok blogjait olvastam éjjel-nappal. Rengeteg új információt tudtam meg, melyek még jobban inspiráltak arra, hogy újra nekifussak a pályázatnak. December elején újra hozzá is kezdtem megírni az igencsak komoly témájú esszéket, kitölteni a jelentkezéshez szükséges papírokat. De megint a határidő előtti utolsó nap sikerült postára adni a levelet. Majd az a már jól ismert idegölő várakozás következett, amíg meg nem tudtam, hogy sikerült továbbjutni a következő fordulóba.  Innentől kezdve nem volt megállás. Még jobban beleéltem magam abba a helyzetbe, hogy én lehetek az egyik ösztöndíjas. Túlságosan is. Az interjún sokkal jobban, felszabadultabban éreztem magam mint az előző évben, végül 50 perc múlva az izgalomtól és az igyekezettől kipirult arccal, fülig érő szájjal sétáltam ki a teremből. Anyukám sokkal jobban izgult mint én, és amint meglátott, azonnal kérdezősködött, hogy hogy volt, mint volt. Ezután azt hittem, soha nem telik el az az egy hét, amíg megküldik az e-mailt. De végül az a nap is elérkezett, és mikor elolvastam a levél első pár szavát, sikoltozva, ujjongva ugrottam fel örömömben. Még egy lépéssel közelebb voltam a hőn áhított ösztöndíjhoz. Egyszer unalmamban rátévedtem egy heti újságban a horoszkópokra és elolvastam a sajátomat, amiben nagy meglepetésemre azt olvastam, hogy minden külfölddel kapcsolatos ügyön áldás van. Ezután (habár előtte sosem olvastam horoszkópot és nem is hittem benne) megbabonázva olvastam el minden héten a horoszkópomat, melyben újra ez állt, sőt egyszer még azt is olvastam, hogy most kemény munkával nagy eredményt érhetek el, szeptembertől pedig kétszer ennyi munkával háromszor ennyi eredményt érhetek el. Még az interneten is rákerestem másfajta horoszkópokra, ahol ugyanezeket írták. Ezek megerősítettek abban, hogy higgyek az álmomban. Tudom, hogy nem szabad hinni az ilyenekben, de jól esett a lelkemnek. Innentől kezdve még többet játszadoztam a gondolattal, hogy „mi lenne ha…? ”. Az utolsó forduló, vagyis a tábor előtt, szinte egyáltalán nem izgultam, inkább csak izgatott voltam és vártam, hogy miben lesz részünk a két napos válogató alatt. Mikor megérkeztem a tábor helyszínére és találkoztam a többi szerencsés bejutóval, nem éreztem, hogy feszült lenne a hangulat, holott mindenki egyet és ugyanazt akart. Az ott eltöltött két nap alatt remek embereket ismerhettem meg, akikkel olyan jól összebarátkoztunk a 2 nap alatt, mintha már régóta ismertük volna egymást. Megtudtuk, hogy 2 biztos ösztöndíj van (Szingapúrba és Olaszországba), illetve van egy harmadik, ami még kétséges (Mostarba). Rengeteg vicces és komolyabb feladatot kaptunk, melyeket mindenki a tőle telhető legnagyobb igyekezettel próbált véghezvinni. Hazautazás közben (a röpke 4 óra alatt) volt időm végiggondolni a hétvége eseményeit, elgondolkodni az ott hallottakról, az újonnan megismert emberekről. Szokatlan módon ekkor már sokkal jobban izgultam, mint a tábor előtt. A következő nap nem mentem iskolába, mert nem szerettem volna a dolgozatokat teljesen felkészületlenül megírni. Így egész nap a számítógép előtt ültem és vártam…  A táborban résztvevő 8 diákból álló facebook csoportba egyszer csak érkezett egy üzenet, miszerint az egyik ösztöndíj már „elkelt”. Fokozódott a hangulat. Egyre idegesebbé váltam. Azért imádkoztam, hogy nehogy írja még valaki, hogy ő kapta a másik ösztöndíjat. De sajnos igen. Fel sem tudtam fogni, hogy mi történt. Ezután már csak szomorú híreket kapott mindenki. Senki nem írt a harmadik ösztöndíjról, ezért biztos voltam benne, hogy a mostari ösztöndíjból nem lett semmi. Aznap volt nővéremnek a névnapja, de még felköszönteni sem tudtam szomorúságomban. Éppen az „ünnepi műsor” alatt tört ki belőlem a zokogás. Olyan siralmas voltam, hogy nagypapám anyát hibáztatta, hogy hogyan is gondolhatta, hogy a mai világban valakinek odaadnak egy ilyen komoly ösztöndíjat mindenféle ismeretség és összeköttetés nélkül. Vigasztalhatatlan voltam. Este én is megkaptam az elutasító levelet, egy kis vigaszdíjjal:

„Sajnálattal tájékoztatunk, hogy idei válogatásunkban nem kerültél az ösztöndíjasok közé. Egészen pontosan a következő a helyzet: 1. Te vagy a tartalék, ha valaki visszalépne. (Ebbe azért kérjük, ne nagyon éld bele magad.) 2. Amennyiben lehetőséget kapunk, hogy valakit egy nyári kéthetes short course-ra küldjünk, Te leszel az első jelöltünk.”

Abban a helyzetben ettől nem sokkal lettem vidámabb, mert nem sok esélyt láttam rá, hogy bárki visszamondana egy ilyen remek lehetőséget. Így este magamba fordulva álomba sírtam magam. Másnap persze meglett a következménye, bedagadt szemmel mentem iskolába és olyan hangulatom volt egész nap, hogy volt olyan osztálytársam aki azt találgatta, hogy kit gyászolok. A gyászos hangulatom napról napra kicsit jobb lett, hiszen meg kellett barátkoznom a gondolattal, hogy idén sem sikerült UWC ösztöndíjat nyernem. Ezen a napon kiderült, hogy az a bizonyos harmadik ösztöndíj is gazdára talált. Rájöttem, hogy a horoszkópot is megeheti a fene. Eközben mindenki azzal vigasztalt, hogy ennek még nincs itt vége, bármi adódhat. Mintha a továbbiakat mindenki tudta volna rajtam kívül. De valami azt súgta, hogy valami folytatásnak lennie kell, azonban mégsem történt semmi. Már kezdtem visszarázódni a régi kerékvágásba, amikor egy hét múlva este éppen a másnapi témazáróra tanulva megcsörrent mellettem a telefonom. Csodálkozva néztem az ismeretlen számra, majd érdeklődve beleszóltam a telefonba. Ez volt az a pillanat, ami váratott magára. Amikor a vonal túlsó végén egy a válogatóról ismerős hangot véltem felfedezni, hirtelen izgatott lettem. Majd azt a tanácsot kaptam, hogy üljek le és kapaszkodjak meg (amire szükség is volt)! Mikor meghallottam, hogy van még egy teljesen váratlanul jött ösztöndíj Hongkongba (amire engem jelöltek), akkor a hirtelen rám zúdult információ feldolgozása közben vissza kellett kérdeznem, hogy jól értettem-e: Hongkongbaaa?????  Nővérem, aki mellettem ült, fél füllel csak ennyit hallott a beszélgetésből, és azt kérdezgette tőlem, hogy „Az Egyesülettől hívtak? Virág, mész Hongkongba?”. Sűrű bólintások közepette próbáltam a telefonbeszélgetésre koncentrálni. Testvérem már szaladt is ki a konyhába anyához, és izgatottan újságolta: „Anya, Virág megy Hongkongba!”. Nem is értette hirtelen, hogy miről van szó, így visszakérdezett: „Micsoda? Hova megy Virág?”. „Hát Hongkongba! Most hívták az Egyesülettől.” Erre mindenki körülöttem termett és a telefonnál hallgatóztak. Miután letettem a telefont ugráltam, sikítoztam, mindenkit ölelgettem. Apukám pár perccel a telefonbeszélgetés után érkezett haza és örömömben mezítláb, visítozva, az örömtől majd’ kicsattanó arccal rohantam ki hozzá a kapuba. Utána még tettem egy kísérletet az etológia tanulásának befejezésére, de képtelenség volt erre koncentrálni. Öcsém azonnal rákeresett az iskolára, mi pedig csak ámulva néztük az álomhelyet.

Ki is vagyok én…?

Orbán Virág vagyok, egy hajdúsági kisvárosban, Hajdúböszörményben élek. Nővéremmel, öcsémmel és szüleimmel lakok együtt. A helyi gimnázium nyolcosztályos tagozatának 11.-es diákja voltam, szeptembertől pedig a hongkongi UWC iskolában fogok tanulni. Főként a természettudományi tantárgyak érdekelnek, azon belül a kémia és biológia. Már kicsi korom óta foglalkozok a népi hagyományokkal. 6 éve táncolok a helyi néptáncegyüttesben és 9 éve énekelek népdalokat, melyeket reményeim szerint meg tudok mutatni a hongkongi iskolai rendezvényeken is. Eddig még soha nem tanultam külföldön, csak egyhetes cserediákprogramokban vettem részt Németországban és Szlovákiában. Angolul és németül beszélek közép szinten, de remélem, minél hamarabb belelendülök az angol nyelv mindennapi használatába. Már tavaly is jelentkeztem az UWC ösztöndíjra, de akkor az utolsó fordulóba már nem sikerült bejutnom, most viszont egy álmom teljesült ezzel.


Azért készítem ezt a blogot, hogy a családomat, rokonokat, barátaimat, ismerősöket és nem utolsó sorban az UWC ösztöndíjak iránt érdeklődőket értesítsem, tájékoztassam a Li Po Chun United World College of Hong Kong-ban töltött mindennapjaimról.